A 3. huszárezred története
Az ezred a magyar állandó hadsereg egyik legkorábban felállított alakulata.
A kedvező tapasztalatok hatására a spanyol örökösödési háború miatt reguláris hadseregének fejlesztésére kényszerülő Habsburg birodalomban egyszerre öt reguláris huszárezred szervezésére került sor, ezek azonban egy kivételével nem voltak hosszú életűek. Ez a kivétel a gróf Forgách SImon ezredes által Észak-Dunántúlon toborzott huszárezrede volt, amely 1978-ban kapta meg véglegesnek bizonyult hadrendi számát, s lett a 3. huszárezred. 1769-ig egyébként az ezredek nem viseltek hadrendi számokat, tulajdonosuk nevével különböztették meg őket.
Az ezredtulajdonos volt az, aki uralkodói felhatalmazással toborzás során felállította az ezredet, s a továbbiakban „működtette”. Hatalma a szolgálat és tevékenység minden ágára kiterjedt, beleértve a fegyverzetet és egyenruha meghatározását, a tisztek előléptetését, de még a házasságuk engedélyezését is. Ezek a jogosítványok fokozatosan csökkentek le a XIX. század közepéig ezt követően már csak a megtisztelő címek voltak uralkodóházak tagjai vagy az uralkodó előtt érdemeket szerzett magas rangú tábornokok számára.
1733-ban a lengyel örökösödési háború kitörésével került Sziléziába, majd a következő években a franciákkal szemben a Rajnához. Ekkor már báró Dessewffy István tábornok az ezredtulajdonos névadó. A háború végeztével hazatértek a huszárok, s részt vettek az 1737-39-es ezúttal már kevésbé sikeres török háborúban. Az ezred viszont jól megállta a helyét, itt aratta első katonai babérjait a korszak egyik legnagyobb magyar hadvezére, Hadik András az ezred kaptányaként. Az ezredet akkor Festetics József ezredes vezényelte, s bár az előörsi ütközetek és a portyázás során kitűnő teljesítményt nyújtott, a Belgrád közelében lezajlott grockai csata 1739. július 22-én a császári erők visszavonulásával, s ezzel a háború sikertelenségével zárult. A csatában szokatlanul súlyos veszteségek érték az ezredet, a 150 fő közel a harcoló állomány negyede volt. Az osztrák örökösödési háború során a tábornokká avanzsált Festetics ezredes tulajdonossága alatt szokatlan teljesítménnyel hívták fel magukra az alakulat huszárai a figyelmet. Az ellenféltől elfoglalt várat lóról leszállva gyalogszerrel rohanták meg 1742-ben és a kapu petárdával történő berobbantása után sikeresen birtokba is vették a várat. A háború további részében a cseh-sziléziai hadszíntéren a várostromok biztosítását látták el, óriási területek beportyázásával.
1746-47-ben az ezred történetének legtávolabbi hadszínterére Németalföldre került. A háború befejeztével újra Magyarországra hozták az ezredet, ezúttal hosszabb időszakra, utoljára. A hétéves háborúban már gróf Széchényi Antal vezérőrnagy (később altábornagy) volt az ezredtulajdonos, a vezényletet pedig Petrovszky Ferenc ezredes látta el, aki kitűnő parancsnoki működéséért elsőként kapta meg az ezredből a legmagasabb katonai kitüntetésnek számító Mária Terézia Rend lovagkeresztjét 1761-ben. Különösen az 1757. június18-i győztes kolini csatában, majd az 1760. november 3-án Torgannál tűntek ki huszárai. A háború lezárását követően a hadszíntéren maradt az ezredével, csak 1768-ban került haza négy évre. Rövid ideig (1767-68) Újházy Ferdinánd Ferenc vezérőrnagy a Hadik által vezetett nevezetes berlini portyán kitűnt huszártiszt volt az ezredtulajdonos, őt Eszterházy Imre altábornagy (majd lovassági tábornok) követte.
Az ezred 1772-ben Galíciába került, 1778-79-ben pedig a bajor örökösödési háborúban vett részt, ahol azonban huszárai voltak nagyobb ütközet részesei. Ezt követően a birodalom nyugati tartományaiban állomásoztak. Egyik osztálya 1784-től Németalföldre került, a későbbi Belgium függetlenségéért küzdő felkelők féken tartására. 1792-ben a meginduló francia forradalmi háborúk keretében az ezred többi része is Németalföldre vonult Dévay Pál ezredes vezényletével. Az ezred vitézül harcolt az 1793.március 18-i neerwindeni csatában, ahol a kivívott győzelem fő részesei voltak, s Dévay ezredes is súlyosan megsérült. 1794-ben a rajnai hadszíntérre került az ezred, tulajdonosa Estei Ferdinánd Habsburg főherceg lett, aki a leghosszabb időn keresztül egészen 1850-ig töltöttbe be funkcióját. (Ő volt az első tábornagyi rangot elérő ezredtulajdonos).
1794-től az 1800-ban bekövetkezett békekötésig a Rajna mentén és Dél-Németországban harcolt az ezred, tisztikarából négyen is elnyerték a Mária Terézia Rendet, köztük Mecséry Dániel kapitány, aki a napóleoni háborúk kiterjedésével rövidesen tábornoki rangra emelkedik s kitűnő lovasgenerális lesz. A rövid békeidőszakot 1804-ig az ezred a Dunántúlon töltötte, majd Itáliába vezényeltél, ahol Károly főherceg hadseregében küzdött. A háború – bár Itáliában nem sikerült sarokba szorítani a császári erőket – rövid úton vereséggel zárult, s az 1798. óta 3 . hadrendi számot viselő huszárezred (ekkor már a később megszokott nevükön Ferdinánd huszároknak becézett katonák) Csehországba települt.
Az 1809-ben kiújult Napóleon elleni háborúban a főserebe beosztva részt vett a rendkívüli véres május 21-22-i asperni győztes és július 5-6-i wagrami vesztes csatában. Utóbbi helyszínen a Neusiedel irányában végrehajtott s jelentős átmeneti sikert eredményező összevont erőkkel végrehajtott lovasroham egyik fő tényezője volt. A háború viszont ezúttal is vereséggel zárult, s a csorbát csak az 1814-ben újrainduló koalíciós erőkkel megvívott háborúban lehetett kiküszöbölni. Az ezred a legnagyobb csaták részese volt, s Drezdánál és Lipcsénél is kiváló teljesítményt nyújtott. A Napóleon legyőzését eredményező hadjárat végén Dél-francia országig jutottak el az ezred huszárai. A háború végén a Rajna-vidékén szállásoltak be, de 1815-ben a visszatérő Napóleon ellen újra bevetették őket, a belső francia területek megszállásában vettek részt.
A háborút követően Csehországban, majd 1820-tól Itáliába került helyőrségi szolgálatra az alakulat. 1824-ben Bécsben szolgált az ezred, majd Magyarországra került végre újra vissza. A Dunántúlon később az Alföldön majd Felső-Magyarország déli részén települt az ezred, meglehetősen széttagolva. Itt érte a huszárokat az 1848-as tavaszi forradalom.
Egyike volt a három Magyarországon állomásozó huszárezredeknek (a 12-ből) így nem csoda, hogy a szerb felkelés kibontakozásával párhuzamosan a legrövidebb időn belül a Délvidékre vezényelték. Kezdetben a tisztikar is becsülettel ellátta a dolgát, de augusztus végén a parancsnok (Kollowrat ezredes) távozása elbizonytalanította őket, majd az októberi császári proklamációk hatására a szolgálatból való kiválásuk lavinaszerű bomlást idézett elő. Ez azonban nem terjed át a legénységre. Bár a XVIII. század vége óta Felső-Magyarország középső területei (jelentős részben szlovák népességgel) adták legénységét, az ezred a szabadságharc hadseregének egyik legmegbízhatóbb alakulata lett. A Bácskában folyó harcokban vitézkedtek huszárai, míg 1849. elején a honvédsereg összpontosításának követelménye miatt fel nem kellett adni a területet. Az ezred 3 osztálya a Kászonyi József ezredes vezénylete alatt a kialakuló fősereghez csatlakozott, Damjanich III. hadtestébe beosztva, 3 osztálya Irinyi Bertalan őrnagy parancsnokságával Szegeden maradt a város és vidéke fedezésére a szerb felkelőkkel szemben. Az ezred mindkét része kiválóan látta el feladatait a szabadságharc vérbe fojtásáig, s a legnagyobb ütközetben vitézkedtek, mint Isaszegnél, Nagysallónál, Komáromnál mindhárom nagy csatában, Irinyi huszárai pedig a Délvidék újbóli felszabadításakor. A szabadságharc leverését követően az ezredet hosszú időre elvitték Magyarországról, s Csehországban szervezték újjá, majd Galíciába került. Új ezredtulajdonost kapott Károly bajor herceg személyében, és a kiegészítési területe is a Tiszántúl déli felébe helyeződött át.
Az 1859-ben kitört francia-piemonti szövetség ellen viselt háborúban Itáliába vezényelték az ezredet, de a gyors és teljes osztrák vereség nem tette lehetővé, hogy érdemben bekapcsolódjanak a hadműveletekbe. Itt illetve a közeli Karintiában állomásozott az alakulat az 1866-os újabb háborúig. Ekkor ugyan az olasz haderővel szemben sikereket ért el a császári-királyi hadsereg, de a porosz sikerek Csehországban ezúttal is vesztes háborút eredményezett. Az ezredet széttagolva alkalmazták az itáliai hadszíntéren, ahol huszárai kiváló teljesítményüket tucatszámra kapták a vitézségi érmeket. A legénység kiváló teljesítményét a XVIII. század végétől mi sem jelzi jobban, mint hogy az I. világháború kitörésekor a 3. (ekkor már „örökre” Hadik András nevét viselő) huszárezred birtokolta a legtöbb arany vitézségi érmet a birodalmi haderő valamennyi alakulata közül.
1871-ben végre újra Magyarországra kerülhetett az ezred, a kiegyezést követő konszolidáció eredményeként. Erdélyben majd a Bánátban állomásozott, s az 1904-12 közötti galíciai helyőrségi szolgálatot követően Sopronba került. Kiegészítő kerülete fokozatosan a Bánátra tevődött át.
A 2. Lovashadosztályhoz tartozó pozsonyi 16. lovasdandárba beosztva vonult el az I. világháborúba az V. hadtesttel. Galíciába került a 3. huszárezred az orosz főerők támadását felfogni hivatott 3. hadsereg állományába. A túlerő orosz támadássorozat áttörte a galíciai állásokat és szeptemberben kénytelen volt a teljes haderő a Kárpátok lábaihoz hátrálni. A 3. hadsereg visszavonulását utóvédként a 3. huszárezrednek kellett biztosítani, mely szörnyű veszteségeket szenvedett. A háború alatt mindvégig ezen a hadszíntéren teljesítették feladatukat az egykori Ferdinánd (most Hadik) huszárok, hasonlóan nehéz körülmények közepette, mint az 1914. őszi visszavonulás. Az I. világháború már nem a huszárok harca volt, bár a hagyományos huszárvirtus nem egyszer eredményezett fényes sikereket, de a háborút már az ágyuk és géppuskák tömege határozta meg és döntötte el.